Corvus Latsonn
Volt idő, amikor bátor felfedező, talán kincskereső akartál lenni, de mindez valószínűleg inkább a vad történetek hatása volt, mint valódi elhatározás. Ugyanakkor egy-két dolog azért megmaradt az emlékezetedben ebből az időből, aminek most nagy hasznát vetted-veszed, akár a józan eszednek. Az pedig elárulta, hogy nem igazán gondoltál olyasmire, hogy egyszer ilyen helyzetbe kényszerülsz, így semmilyen formán nem voltál arra felkészülve, ami most előtted áll.
Mindezek ellenére megvan a maga szépsége nem csak a Bolygónak vagy azon belül is a környezetednek – bárhol is legyél ezen a buja világon – hanem a szabadság érzetének. Mennyi adósságot nem kell így visszafizetni, mennyi nő haragja elől nem kell tovább menekülni, mennyire nem ér téged a szerencsejáték ingerének kiolthatatlan vágya, mert minden percben amit azzal töltesz el, hogy élvezd ezeket. S egyben azt az ígéretet is, hogy talán egyszer kijutsz innen és akkor mindez a nyakadba szakad…
Hősiesség. Ami azt illeti hősiesen küzdesz bármit is gondolj, hiszen még itt vagy, életben és túléltél nem egy találkozót a helyi flórával és faunával. A hősök pedig azok, akikről senki nem tud, de mégis képességeiken túl teljesítenek. Az oka ennek egy másik történet, hiszen mint annyi minden más, ez is szubjektív. Kinek milyen tett méltó erre a szóra, mit jelent számára egy egyszerű vagy nehezebb feladat, képes e rá vagy tényleg segítségre szorul… szóval önmagad szemében lehetsz hős.
Hős, aki küzd az elemekkel, leginkább az annyira áhított vízzel. Egy férfi, aki bár nem akarja hallani a cuppogó cipőjének hangját, s akinek ez megadatik. Hiszen érzi helyette azt, hogy teljesen elázott, minden tapad rá és bizony a bőre is már rojtosra ázott. Érdekes, hogy egyes kívánságok milyen gyorsan és érdekesen valósulnak meg. Nincs mit tenni, belevetetted magad abba, amit a magad fejére idéztél és keresed a kiutat, mely úgy tűnik:
Lefelé mutat.
Nem tudni mennyi idő telt el, de amikor a külvilág már nem csak sötétségből áll, pillanatok alatt bukkan fel az emlék, hogy milyen érzés volt a vízszintes mozgásból az ellentétes horizontális mód tovább haladni. Tovább… nos, ha lehet így nevezni azt, hogy nem egy-két méterrel kerültél arrébb korábbi helyedről, akkor talán valóban tovább jutottál. Ahogy a fájdalom érzékelésében is. Először csak tudtad, hogy fájni fog, de aztán érezted is. Nem okozott csalódást, pontosan olyan volt mint amilyennek vártad.
Nagyon fájdalmas.
Végül kommentálod a dolgot – ekkora már teljesen tudatában vagy annak, mi és mennyire fáj – és tökéletesen érzed azt is, min és hogyan fekszel. A legszebb az, hogy nem zúzódtál halálra! Mert bizony ahogy hunyorogva felfelé nézel, ez a magasság könnyen az életedbe kerülhetett volna. Igazából mindenhol fáj, sorolhatod őket napestig, de a tény az, hogy még élsz mindezen testet ért trauma ellenére is tovább öregbítve a hős énedet.
Egy fura kívánság: lövés, a célpont…
De nem érkezik semmi efféle. Sőt, más fényforrás sem villan fel, csak idővel a te világító-rudad adott fényt. De addig is el kell jutni! Így fél-vakon tapogatózva, hunyorogva és bambulva lassan minden a helyére kerül. Az, hogy odafentről érkezik a folyamatos nedvesség, hogy sokkal lassabban és kevesebb mennyiségben mint minden vad fantáziáddal ellentétben onnan, ahonnan félelmed akarta fakasztani azt. Az a nagy és hihetetlenül nedves csepp ami utoljára érkezik, szinte még koppan is a koponyádon, mielőtt elveszne a többi apróság alkotta vizes hajtincsek kuszaságában.
Ezt követte a sötétség ténye, ami alig pár pislogásig tartott, míg a szemed alkalmazkodott és felfogta, hogy pontosan feletted beszűrődve még jelen van a fény, olyan ami egy hősre vetül és egyedül csak őrá. Azonban lássuk be azt is, hogy ez a fajta fakó és alig fény nem igazán egy nagy hősnek való mint te magad. Miközben felfedezted mindezt, a tapogatózás is eredményre vezet, mégpedig kőkeményre. Akármint is fekszel, az bizony sziklaszilárd! Érezted az ujjaid begyével, hogy ezt arrébb tenni csak az tudja, aki így teremtette vagy alakította…
Újabb kívánság. Úgy tűnik, hogy az apró mozdulatok még nem okoztak problémát, így nem zuhansz tovább. Ennek örömére a bokáddal foglalkozol, amin bizony kell legyen valami vagy kellet, hogy történjen vele valami, mert ez a fajta érzet, ez az erős szorítás csak egy dolgot idéz meg előtted: pikkelyes volt és sziszegett. Természetesen nem kizárt, hogy szimplán csak bedagadt, de sajnos ez a korábbi események fényében bizony eléggé hátrébb szorult a lehetőségek listáján.
Egy gyors pánikmozdulat! Nem, nincs eltörve és lekötözve sem. Meg tudtad mozdítani és ettől nem akartál csillagokat látni, úgy tűnik, hogy akár még teljesen használható is! Ellenben a pánik sosem vezet jóra. Most sem tette. A mozdulat hatására lassan is, de elkezdesz csúszni. Újabb ijedtség és félelemből fakadó kalimpálásnak hála ez a mozgás felgyorsul és… körülbelül húsz-harminc centiméter megtétele után véget is ér. Akárhol is legyél, ez a legalja.
Talán.
Tehát felfedeztél mindent amit eleddig világítórúd nélkül lehet. Ez örömmel tölt el, mert sok félelmet űz el és valamennyire meg is nyugtat, sőt, a korábbi számtalan nedvességforrás is erősen megfogyatkozott. Csak a fránya mozgás, amit elcsíptél! Nem kevés zajjal, kiáltással és indulattal legalább két-három gurulással jutsz előre – az általad választott irányban – ahol nekiütközöl valaminek. Akármi van a bokádon, nem engedte, hogy csak úgy elsiess eredeti helyedről cserében még egy nagyobb kődarabot idéző kemény találkozás részese is leszel…
A fényrúd felragyog. A sötétség elmenekül. A hősiességed is talán, de lehet, az hűségesebb fajta. Felsóhajtasz. A megkönnyebbülés hullámokban önthet el, talán még nevethetnéked is támad, amikor meglátod, hogy a lábadon-bokádon egy ártatlan inda tekeredett rád igen kuszán és feszült meg az említett testrészen. A következő dolog, ami feltűnik, hogy nincs itt senki. Ki tudja, hogy a fénykörön túl mi bújhat meg, de most a világosság nem mutat semmi idegent, csak sziklákat, köveket és kavicsokat.
Valamilyen barlangszerűségben vagy oly mélyen, hogy a kijutás első nekifutásra igen lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A hátizsákod rajtad, míg minden más apróság amit magaddal cipeltél az esőben, most ott hever nem messze attól a helytől ahova érkeztél. A zsák merevítő-rúdjai bírták a strapát és megóvták a hátad a komolyabb sérülésektől, szóval eltekintve attól, hogy mindenféle színben fogsz pompázni majd mindenhol és nyomásra érzékeny lettél egy ideig… egész jól megúsztad. Kérdés csupán annyi.
Hogyan tovább?